Bárcsak emberként!
Voltam én már esendő,
Megárvult, jogi személy,
Egy hivatali őserdő
Személytelen dzsungelén.
Voltam én már vállalkozó,
Szegényen, de merészen,
Mégis büszkén próbálkozó,
Családom, hogy megéljen.
Voltam én már olyan apa,
Ki családjára igen büszke.
Noha vagyok mostan is,
Nem ez énem igaz tükre.
Voltam én már hivő ember,
Amikor is rólam azt gondolták,
Hogy hitemmel hegyeket rengetek meg,
Csalódtam és csalódtak, kik ezt várták.
Voltam én már nagyon beteg,
Mikor vállamat rongyosra verte
- Mit azóta könnyebben cipelek -
Az irtó súlyos keresztem.
Voltam én már művész ember,
Legalább is így neveztek sokan.
Belőlem azonban keveset cseveg
E kényszerű, kissé igaz rang.
Ki vagyok most, ki Veled beszél?
Asztalos, hivő, beteg vagy művész?
Levetek én mindent, csakhogy lásd,
Egyedül, magam vagyok e belső szobán!
S ki leszek, ki veled beszélt?
Nem akarok lenni semmi más,
Nem akarok más emberi kategóriát!
Bárcsak EMBERKÉNT hagynám el a belső szobát!
