Imaforma

Imaforma

Sosem hallottam eddig erről,

Farizeusról - vámszedőről.

Pedig kétezer éve történt,

A bácsikám ott volt gyermekként.

Az is lehet, hogy sosem éltek,

Helyet kaptak emlékezésben.

A bácsikám ezt akkor mondta,

Mikor elbizakodott voltam.

- Történt - kezdte el -, hogy ők ketten

Imádkozni egyszerre mentek.

Imáját farizeus kezdte,

Másikat még itt is lenézte.

Vámszedő csak csendben könyörgött,

Hátul állva szinte nyöszörgött.

Őszinte megbánást esdeklett'

Az őt meghallgató Istennek.

És Isten megigazította,

Másikat elutasította.

Meglepő fordulat ugyebár,

Farizeus élete példás,

Hisz akár követésre méltó,

És mégis, az imája, nem jó.

Bácsikám kutatott szemével,

Remélve, hogy mindent megértek.

- A farizeus hiába szárnyalt,

De a mennybe senki se várta.

A vámszedőnek megnyitották,

Fényes mennyországnak kapuját.

És méghozzá csupán azért...

Igaz, őszinte alázatért.

Aki elbizakodott itt lent,

Annak nem nyílik ajtó ott fent.

Hát ekkor értettem csak meg,

Miért mesélte ezt - pont ezt.

- De hát én - vágtam ekkor közbe,

Én senkit, dehogy, nem nézek le.

- Elég ám elbizakodottság,

Hamis lesz máris az imádság.

Isten előtt csak tisztán lehetsz,

Elé csak alázattal mehetsz.

Ha ez így van - gondoltam - nagy baj van,

Mennyország előttem is csukva van.

Bácsikámtól elköszönve,

Térden állva nyöszörögtem.

Mély megbánással mondtam már

Vámszedőnek halk imáját:

"Irgalmazz nekem, bűnösnek!

Irgalmazz nekem, bűnösnek!"