Szemerei Gábor

Szüleim (+)

Szüleimmel, testvéreimmel (Mária, András, Péter(+), Márta, Lenke, Erzsébet(+), János, Lídia(+), Gábor, Éva

Családom

Gyermekeim: Janka, Panka, Benjamin

Magam

1966. június 8-án a Fejér megyei Székesfehérváron láttam meg a napvilágot családunk kilencedik gyermekeként. Szüleim a lajoskomáromi evangélikus gyülekezet tagjaiként kántori szolgálatot láttak el. Az irány adott volt, mi is belenevelődtünk testvéreimmel a gyülekezeti életbe. 

A lajoskomáromi általános iskolai tanulmányaim után a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium kollégistája lettem. Törékeny lelkivilágomat versírással, néha pszichológusi segítséggel, de legfőképpen  az evangélikus ifjúsági csendesnapokon személyes beszélgetésekkel próbáltam edzeni.  Így alakult ki életreszóló kapcsolatom Asbóth Györgyivel, aki egész életutamon hű társammá lett barátként, feleségként, s gyermekeim édesanyjaként. 

Érettségi után felvételt nyertem az Evangélikus Teológiai Akadémiára. (Ma Evangélikus Hittudományi Egyetem.) Ez azt a "kiváltságot" vonta maga után, hogy azonnal be kellett vonulnom másfél évre katonának. A Lentiben eltöltött idő után az akkori NDK-ba, Berlin mellé, Lobetálba (ami jelenlegi munkahelyemmé és lakhelyemmé lett) utaztunk több teológustársammal diakóniai gyakorlatra. Itt szereztem némi alapot a gondozásról, s a német nyelvből.

Teológiai tanulmányaim egy év és három hónapig tartottak. A második évfolyam kezdése után hatalmas változást hozott életembe egy betegség, a bipoláris depresszió, mely azóta is kíséri életemet, hol durvább, hogy enyhébb formát öltve.

Az első állapotromlásom (később sub-ként említem) után fél évvel összeházasodtunk ifjúkori kedvesemmel. Közös életünk első hat évét két lányka és egy fiúcska tette még boldogabbá. Ez idő alatt voltam rakodómunkás, pedagógus, villany- és vízvezeték-szerelő, egy kicsit költő, egy kicsit faszobrász, s egy kicsit kőműves - egy istálló átalakításán dolgoztam, családom lakhelyének kialakításán. Majd egyre inkább a fa, mint anyag kötötte le érdeklődésemet. Esztergáltam, s néhány kisebb faplasztikát faragtam. A vágy, ami hajdan a teológiára vitt, újra kezdett felpezsdülni bennem. Fafaragásaimmal és rímfaragásaimmal szerettem volna prédikálni az életet tartó és megtartó, hű és kegyelmes Istenről. Emberi kapcsolataink bővítésére és missziós lehetőségként Lajoskomárom fiataljaival találkoztunk rendszeresen. Először csak beszélgetni, énekelni, majd színjátszásra adtuk a fejünket, s jártunk más gyülekezetekbe,ifjúsági találkozókra, s vittük  zsenge hitünk lángját. Nyaranként alkotótáborokban  oszthattuk meg Isten formáló munkáját életünkben, adtuk tovább az anyag szeretetét, a formálás örömét, s mint kifejezőeszköz használatát. 

Bővülő családom  eltartása keményen nyomta vállamat, így pénzkereseti lehetőséget látva a bútorasztalosságba, tanultam ki a szakmát sógorom segítségével, s élvezhettem tovább a fa szeretetét. (Megjegyzem, apai nagyapám is asztalos volt.)

Az első hat év elrepült. Életem néha mélységekbe,néha magasan szárnyalt. De nem volt nyugvópontja, pihenőideje számomra. Lassan már az éjszakáim és nappalaim egybefolytak...Bekövetkezett a második sub. Ez azt jelentette, hogy életemben öröklakást vert a már diagnosztizált betegség. Csapongásaim eredményeként rengeteg verset írtam, sokszor ép elmém megtartásának kulcsa lett a rímfaragás. Mikor némaság lett osztályrészem, akkor a verselés párosulva a faragással oldotta fel lassan-lassan  a bennem húzódó elementáris feszültségeket.

A lelki ingásaimat egyre több gyógyszerrel próbálták féken tartani, de nem hozott eredményt. A legjobb gyógyszert családom adta. Ahol lehettem bármilyen fázisban, a szeretet vett körül. Gyermekeim idővel megtanulták,hogy mikor,  melyik fázisban vagyok, s ragyogóan alkalmazkodtak hozzá. (Kivételt képezett, amikor egyszerre, együttállásban volt jelen a mélység és  magasság. Ezt követni mindenki számára képtelenség volt.) Lassan bérletem lett a pszichiátriára. Néha csak rövid beszélgetésekre, néha napokra vagy hetekre is bent ragadtam. Az orvosok - hála Istennek értük - különleges betegként kezeltek, s  tiszteltek.  Látták harcaimat, az azokból való kilábalásaimat, a belém oltott művészetet, ami  eszköz maradt feszültségeim oldására. Megélhették verseimen, alkotásaimon keresztül mélységeimet és magasságaimat. Betekinthettek igazi belső szobámba. (Ennek eredményeként néhány alkalommal volt kiállításom a kórházban. Így láthatták hasonló betegségben szenvedő társaim, nincsenek egyedül nehézségeikkel.)

Nem csak nekem, de családomnak is fontos volt feldolgozni a nehéz élethelyzeteket. Így születhettek tollaikból versek, agyag alkotások, szívhez szóló dalok, remek előadott prózák, versek gyermekeink lelkéből. Ez adott bátorítást, hogy  lelkünket egy koszorúba kötve tegyük terítékként az emberek elé. Számtalan kiállítás nyílt kisplasztikáimból a hozzá tűzdelt verseimmel. Feleségem és gyermekeim által megzenésített költeményeimmel szolgáltunk egy-egy megnyitó alkalmon. 

A legcsodálatosabb felismerés az lett mindnyájunk számára, hogy Isten szeret mélységekben és magasságokban egyaránt, képes mindenből áldást fakasztani.

Ezt a néhány gondolatot fontosnak tartom ahhoz, hogy megérthesd prédikációimat akár formába, akár versbe öltözötten. Kívánom, fedezd fel önmagadat is a formák és a szavak között. Legfőképpen azonban a teremtő Istent,  aki  mindeneknek forrása. 

Kívánok jó csemegézést! Ajánlott a mérsékletesség!

A szerző