Varázskönny

Varázskönny

Szomorú voltam,

Magamba zárkóztam.

Hátat fordítottam a világnak,

S nem törődtem semmi mással,

Csak a saját magam bajával.

Rút a világ! - gondoltam magamban -

De a legrútabb mégis én vagyok.

Félre innen bölcsességek és tanok,

A legszomorúbb mégis én vagyok.

Így gondolkoztam,

Miközben egy aprót

- tényleg aprót - zokogtam.

És egy cseppecske arcomra pottyant.

Onnan még messzebb dobbant,

Képzeletem tengerébe csobbant.

Nem merült el, inkább ficánkolt,

Evezett a felszínre érve,

Vágyaimat kicserélje,

Festegesse színesre, fehérre.

Akivel csak találkozott,

Nyomban megváltozott.

Már nem láttam sötétnek,

Csak vidámnak, s fehérnek,

Önmagamat pedig azúrkéknek.

Ahogy eltűnt a csepp...

Talán fölszáradt?

Talán önmagát felhasználta?

Nem keseregtem utána.

Honnan jött és hova ment?

Egy aprócska kis könnycsepp

Végig gázolta életemet,

Kitakarította a szennyeseket,

Vidámra fordította énekemet.

Belőlem jött azt tudom,

De milyen úton-módon?

Vagy nem is földi teremtmény?

Ki jár ilyen varázsúton?

Csak aki jön onnan túlról!

Könnycseppem, ki varázsútra tért,

Nem más, mint egy Égi tünemény!