Zénó
Régen történt, pár ezer éve,
Mégsem felejt sünöknek népe.
Zénót főleg nem, a hős merészt,
Legapróbb termetű csenevészt.
Nem éltek ám ők ily békésen,
Farkasoknak veszedelmében.
Hogyha jöttek éhes gyomorral,
Távoztak ám, de jóllakottan.
Kétségbe esett sünök faja:
- Nem lesz más belőlünk, csak kaja!
Nem tűrhetjük mi továbbá ezt,
Farkas népség nekünk halált rejt.
Legöregebb süni szónokolt.
(Egész életében szónok volt.)
Hallgatóság bátran éljenzett,
Az egész erdő belezengett.
Zénó csendben ült a háttérben.
Visszahúzódó volt szegényke.
Gúnyolták folyton a csöpp legényt,
Mert fürkészte teremtő Istenét.
Szent fazéknak csúfolták leginkább,
Csak, mert kutatta az öröm titkát.
Háttérből hallgatta öreg bölcset,
Elunta, s inkább játszani ment.
Sétált, szaladt, kutakodott egyre,
Mígnem rátalált egy hosszú völgyre.
- De jó lenne leszaladni innen,
Csak a kezem-lábam el ne törjem.
Behúzta hát kezét és a lábát,
Gurult, megállt, s gurult órákon át.
Kacagott hangosan jókedvében,
S visszhangokat hallott a fülével.
- Teremtő Isten! - csak te lehetsz.
Vidámmá formáltad életemet.
Végre tudok imádni helyesen,
Ha összehúzom magam teljesen.
Indult nyomban, szélsebesen,
Elmesélhesse ezt mindenkinek.
Odagurult a szónoki térre,
De ordas farkast nem vette észre.
Többiek messziről mindent láttak,
Próbálkozott a vérszomjas állat.
De csak szúrást kapott pofájába,
El is iszkolt aztán hamarjába'.
Előjött mindenki, ki túlélte,
Zénót a legbölcsebb hősnek vélte.
Úgy van! Úgy van! - kiáltozták sokan.
Hogy csináltad? - kérdezték az okosak.
- Ugyan, mit is csináltam volna én?
Csak imádtam az erdő teremtőjét!
- Ez volna az imádság formája?
Életben maradás koronája!!
Bár nagyon régen történt mindez,
A sünik nem felejtették el.
Nemzedékről nemzedékre száll:
Istent gömbölyödve imádják.
S lásd megfigyelhető ez mindmáig,
Hogy imádkozik egyik vagy másik.
Öröme van vagy jön a veszély,
Ő így imádja teremtőjét.
